Végre itthon!!! :))))

2010. december 13.

HURRRRRÁÁÁÁ VÉGRE HAZAJÖHETTÜNK, vagyis, hogy Dorkát hazaengedték a kórházból. :)))))

Van akinek a 13-a szerencsétlen nap...nálunk ez éppen fordítva van. :)

Kicsit elhúzódott az adminisztrációs procedúra, így csak valamikor délután 2 óra körül értünk haza.

Végig aludtuk az utat, még akkor sem ébredtünk fel, amikor hazaérkezés után áltöltöztünk. :) Aludtunk, mint a bunda. :)

Nagyon jó érzés volt, hogy végre teljes a létszám. Nagyon hiányzott a Kicsikém, nem beszélve arról, hogy kimerítő volt az egy hétig tartó aggódás, rohanás, ingázás, feszültség.

Jó volt egy kicsit végre leengedni.

A nap további része remekül telt, délután átjött jozzánk a Papácska:

illetve meglátogatott minket Edit mama és Józsi papa is:

Este Lali Apu, alias Apácska fürdetett, s a büfiztetés egy részét is átvállalta. :)

Az első éjszakánkat pedig Anyácska örömére végig aludtuk. (Persze ő nagyon éber volt, Manócskája minden rezzenésére fülelt.... )

Nem lehet szó nélkül hagyni...

Ami "apukát" illeti...hihetetlen... a legnagyobb krízis állapotomban, amikor Dorkát átszállították a Madarász utcába, Hantaboy ismét hozta a formáját. Konkrétan odacitálta Klárikáját (a barátnőjét, aki egészen "véletlenül" az a csaj akivel a Facebookon chatelt, mielőtt beadta az unalmast) + egy kolleganőjét is a kórházba, hogy bemutassa nekem, amikor jöttünk el a picitől...

Kérdezem én: normális ez az "ember"????

S rögtön meg is válaszolom: egyáltalán nem!!!!!!!

Azóta játssza az aggódó apukát. Nevetséges....

Egy közös ismerőstől idézek:

"Elolvastam a lelécelés történetét...., vannak részei, ami ismerősként csengett, pl, hogy Te pakoltad össze a cuccait, illetve, hogy kezdetben úgy hittétek, hogy a terhesség azért nem jött össze, mert nála volt a probléma... Viszont az ő elmondásából úgy tudtam, hogy azért került kenyértörésre sor, mert titokban mesterséges fogantatással estél teherbe, amit ő véletlenül megtudott! Ne gondold, hogy nem volt gyanús a story (majdnem minden story-ja gyanús), kérdeztem is bőszen, de minden kérdésemre kaptam választ!!!!

A két tűz közötti érzést azért feltételezem, mert Te is és Ő is mondott volna nekem egyazon dologról egy-egy történetet, ami valószínűleg csak az elejében és a végében stimmelt volna... Érted, hogy mire gondolok....!!! Jó példa erre a lelépés esete is, bár gyanús volt a story, mégsem tehettem meg, hogy megkérdőjelezzem a történetet..., gyanússá csak akkor vált, amikor túl gyorsan megjelent az életébe Klári!!!

Nem is akarom ezt túlragozni. Örülök, hogy végre valaki -Te - megerősített abban, hogy a történetei "színesek", azok nem vele történtek meg, hanem egy egyszerű esetet is feltupíroz......"

Kezdem érteni, hogy hogyan tudta "tisztára" mosni a szennyesét, és hogy miért nyelte be neki az új barátnő a történetünket.

Szegény...sajnálom, de majd meg tudja mi vár még rá emellett az idióta mellett...

Nem jöhettünk együtt haza...:(((

2010. december 5. Vasárnap

Dorka baba 3 napos volt, amikor a dolgok ismét rosszra fordultak.
Pontosabban ekkor született meg a döntés a Róbert Klinika részéről: nincs más választás, át kell mennünk a Klinikáról a Heim Pál Gyermekkórház Madarász utcai kórházába, mert az első naptól kezdve bukott, és gyakorlatilag amit megevett, semmi nem maradt meg benne.a rengeteg bukástól a kiszáradás veszélye áll fenn, infúzióra és kivizsgálásokra van szükség, amit a szülészeten nem tudnak nekünk biztosítani. :(
A Peter Cerny alapítvány koraszülött mentőjével, inkubátorban vitték a Picinyemet át egyik kórházból a másikba én vele mehettem, de nem maradhattam ott vele, vissza kellett mennem a Róbert Klinikára, onnan pedig másnap haza engedtek. Innentől egy hétig nem volt megállás.


Az anyatejcit cumisüvegből kapta (elöször csak 10 ml-eket, majd napról-napra nagyobb adagokat). Minden reggel és este mentem be hozzá a kórházba, így nem volt időm a császáros sebemmel és magammal foglalkozni, éppen csak annyira, hogy arra koncentráltam, ne menjen el a tejem, vagyis amikor itthon voltam, csak ettem, ittam, aludtam, ha tudtam abban az idegállapotban.

Így is necces volt a sztori, mert első nap amikor hazajöttem a kórházból az itthoni "fejőgéppel nem tudtam lefejni a tejet, estére háromszorosára dagadtak a cickóim, de hála ismét Lalinak, szerzett nekem egy kórházi teljesítményűt, így sikerült még azelőtt lefejnem, mielőtt teljesen begyulladtak volna a mirigyek és mielőtt belázasodtam volna. Szörnyű érzés volt. Még az hiányzott volna, hogy elmenjen a tejci is, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a Kicsimnek rá...

Még aznap, amikor bekerültünk, rögtön meg is csináltak néhány vizsgálatot (hasi és koponya UH), de szerencsére nem találtak semmi rendellenességet, s hála az égnek a további vizsgálatok alkalmával sem.
Az infúzió végül 5 napig volt benne, hol a kis fejében, hol a kezecskéjében. Szörnyű látvány volt. Akár hányszor ránéztem, elkezdtem sírni.

Valószínűleg nyelt a mecóniumos magzatvízből, s ez okozta a Picikém gyomor és bélbántalmait, ezért nem működött az emésztése és ezért köpött/hányt mindent vissza. :(((

Végül egy hét múlva engedtek minket haza. Ekkor már 90 grammokat ettünk minden alkalommal, s bár továbbra is bukogatott a Mazsolám, erre már azt mondták, normális, vannak ilyen babák, nem kell aggódni, lényeg, hogy gyarapszik.

Dorka baba szüléstörténete

2010. december 2.

hajnali 5 óra: arra ébredtem, hogy bepisiltem. :)) Persze nem, csupán csak elkezdett szivárogni a magzatvíz. Akkor még teljesen tiszta volt, és nagyon kevéske. Visszafeküdtem, mondván úgyis felébredek, ha fájások jönnek, vagy még több víz elfolyik, de tudtam, hogy aznap szülni fogunk. :)

reggel 7 óra: a hajnali élmény óta semmi nem történt, míg nem épp, amikor reggel támolyog le a lépcsőn Lali, kezdem mondani neki, a hajnali történéseket, egyszer csak elönt a melegség…rohanás wc, látom, hogy a magzatvíz ömlik belőlem, nem éppen tiszta állapotban.

7.30: hívom az orvost, mondja, hogy go be a kórházba, amilyen hamar csak tudunk, Ő is épp úton, ott találkozunk. Gyors zuhany, ami nem éppen mondható gyorsnak, mert hogy két özönvíz között elég nehéz törölközni. :) fél óra alatt kb. sikerül is rendbe rakni magam. Öltözés, gyors vizit, hogy mindent rendben hagyjak otthon, illetve, h minden megvan-e.

8.30: bepattanás az autóba, telefon Editnek, hogy megyünk szülni.

9.00: Beérünk a kórházba, megvizsgálnak, lecsapolják a (vagyis kinyomkodnak még belőlem) magzatvizet, eligazítanak, beöntés, várunk... semmi nem jön ki, mivel reggelizni már nem volt időm. :))) Zuhany, vissza a szülőszobára, ahol Lali már szülészfiúnak öltözött. :)

Rólam is készül még egy utolsó pocakfotó,

majd fekvés az ágyra…kezdünk…infúzió: antibiotikum utána pedig oxitocin.

10.00: elkezdődnek a fájások. Lali serényen adagolja a homeopátiás bogyókat. Ekkor még vigyorgok, telefonálgatok, s persze azért lélekben felkészülök a szülésre.

11.00 – 14:00: a fájások bedurvulnak, csöpög az oxitocin, amit közben egyre nagyobb dózisokban kapok, de érzem, hogy a fájáson kívül nincs semmi változás. Megérzés vagy mi, de akkor már tudom, érzem, hogy nem természetesen szülünk. Abszolút nem tágulok. Nagyon fájok, s teljesen legyengülve várom a doki ammenjét, hogy vigyenek végre a műtőbe.

14:30- doki ammen megvan…megyünk, vagyis, támogatnak a műtőbe. Két fájás között megkapom az EDA-t, lezsibbadok, nagyon fázom, közben beszélgetek a bent lévő orvosokkal, de elég szarul vagyok….rángatnak jobbra balra, felfordul a gyomrom, érzem ahogy vágnak, persze nem a fájdalmat, csak az érintést, majd egyszer csak az orvos megszólal: Most már érthető, hogy miért nem tudott kijönni a baba…a nyakán van a köldökzsinór. Szívbaj rajtam, de megnyugtat, hogy nincs baj…

14:50 -….sírás, ordítás…Dorka baba végre kint!!!! :)

Nagyon meg vagyok hatódva, boldog vagyok, de annyi erőm sem maradt, hogy bőgjek, csak nyelek, odatartják a tündérkémet, megpuszilgatom, elhallgat, majd viszik is tovább, ahol Lali apu várja, s először Ő tartja a kezében. :)

Bent a műtőben megjegyzik, hogy nem apukára hasonlít, mire én felvilágosítom Őket a tényekről… Elhűlve hallgatják (akik addig nem tudták) miközben sűrűn öltögetik a vágást…készen vannak…én is…totál szarul vagyok, hányingerem van, le vagyok zsibbadva, de addigra már nyaktól lefele…sebaj…ANYA LETTEM!!! :) Minden fájdalom elfelejtve!

Megtaláltuk Apácskát...:)

Neeem, nem a genetikai """"apa""" lesz a téma...ő már nem téma...vagyis sajnos az, s legnagyobb sajnálatunkra életünk végéig "téma" lesz, s a szó nem a legjobb értelmében. :((

Apácskáról :), alias Laliról lesz most szó, arról a személyről, akit talán az angyalok küldtek nekem/nekünk...a legjobbkor...amikor a leginkább szükségem volt rá... és a kis pocaklakómnak is.

A korábban leírt történteket követően, a kozmetikusom beszélt rá - miután azt látta, hogy nem tudok túljutni a traumán, - hogy regisztráljak egy társkereső oldalra.

Szóval több mint két hónap bánkódás után, egyszer csak megvilágosodtam és elegem lett az önsanyargatásból, beláttam, hogy Heninek (a kozmetikus) teljesen igaza van, ezért úgy döntöttem, megpróbálok új életet kezdeni, gondolva arra is, hogy ezzel talán a pocakomban növekvő kisbabámmal is jót teszek. Az, hogy babát várok, még jó is, mert az idióták legalább elkerülnek.

Most már tudom, hogy életem legjobb döntése volt :)), pedig bevallom, nem igazán hittem az online társkeresőkben, de gondoltam, mi veszíteni valóm lehet. Lényeg a lényeg, hogy a regisztráció alkalmával a bemutatkozó sorokat, nem árulva zsákbamacskát, korrekten a szomorú tényekkel kezdtem. Mármint, hogy a férjem balra el, pocakban pedig növekszik a baba... Legnagyobb meglepetésemre jöttek a levelek, nagyjából annyi, hogy minden estémet a laptop előtt ülve töltöttem, nem győztem válaszolgatni. Na de aztán néhány nap elteltével, érkezett egy nagyon különleges levélke. :)) Ahogy elolvastam, azonnal éreztem, hogy ez más, mint a többi. Lala volt. Röviden, tömören leírta az érzéseit, döbbenetét az esetemmel kapcsolatban. Elintézhettem volna valami olyasmivel, hogy "köszönöm", de valahogy hosszabbra nyúlt a válaszlevelem, s bár az Ő válaszában nem is reménykedtem, egyszer csak mégis ott volt és akkor már biztosan tudtam, hogy valamiféle "közös nevezős" kapcsolat van kialakulóban.

Hogy őszinte legyek egy két levélváltásig gyakorlatilag rá sem néztem az adatlapjára. :) így utólag belegondolva, nem is értem, hogy miért... valahogy nem volt rá szükség, csak a levelei és a fogalmazása, a mondanivalója, a leveléből áradó őszinteség alapján talán megéreztem valamit, ami akkor még persze nem volt tudatos, sőt az ember egy ilyen érzést egy társkereső oldal kapcsán talán el is hesseget rögtön maga elől, nehogy bedőljön valami olyannak aminek nem kellene.

De amikor később megnéztem az adatlapját, a bemutatkozását, egyre inkább hatalmába kerített az az érzés, hogy rendesen vártam, hogy írjon már. Szerencsére írt, majdnem minden nap, de minimum két naponta. Kezdtem azt érezni, hogy a levelezésünk nem csak nekem fontos és ez nagyon "meghatott". Annak ellenére, hogy Ő már a kezdetek kezdetén sugallta, hogy nem azért ír, mert "akar tőlem valamit", illetve neki az volt a véleménye, hogy korai még ez a társkeresés nekem, de biztosítottam róla, hogy tudom mit csinálok.

Pár nap elteltével hosszú-hosszú levélváltás után, egyszer csak jött egy olyan levél, ami egyfajta döbbenetet váltott ki belőlem (jó értelemben véve), s szinte még most is újra élem az izgalmat. :) Hát igen...talán azért ért váratlanul, mert nem számítottam rá...találkozni akart velem. :) Néhány nap múlva megvolt az első találkozó. Virágcsokor, vacsi és 5 órás beszélgetés. Aztán néhány nap múlva következő, aztán a következő, aztán a sokadik 3 héten belül, minden alkalommal ugyanezzel a menetrenddel, de mindig máshol, más körülmények között. Aztán 2010. augusztus 4-én összejöttünk. :))) Rögtön el is vitt egy hosszú hétvégére a barátaival, majd egy következő hétvégén már azon kaptam magam, hogy a családjával nyaralok a Balcsinál. :)))

Hihetetlen boldogságot és örömöt okoz nekünk azóta is, néhány hónap alatt milliószor többet kaptam tőle, mint Hantaboytól valaha...

a kezdet...így lettem elhagyott kismama

Eljött ez a nap is. Régóta tervezem, hogy elindítom ezt a blogot, hogy kiírom magamból a fájdalmaimat, hátha ezáltal megtisztulok egy kicsit és az a sok bánat, ami az elmúlt közel két hónapban ért, enyhíthető...
a továbbiakban viszont ahogy "tisztulok" inkább már a pocakban hordott kisbabámról, később pedig már a napvilágott látott babymanómról szeretném hogy szóljon a blog.

Kezdjük az elején.

Sajnos a történetem, történetünk nem mindennapi esemény. Sikertörténetnek indult, majd sajnos egyik pillanatról a másikra nagyon rosszra fordult minden...pontosabban most még így látom.

Hol is kezdjem. Férjemmel 6,5 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg.
Ahogy az életünk, a megismerkedésünk és a kapcsolatunk sem volt egyszerű, a kezdetektől fogva. A múltbeli részletekbe nem bocsátkozok, mert akkor még holnap este is itt fogsz ülni, s csak ezt az egy bejegyzést olvasod... /bár lehet, hogy így is. :) /

Lényeg, hogy nem lángoló szerelem volt a miénk, amolyan tipikus se veled, se nélküled kapcsolat. Mindkettőnk természetéről elmondható, hogy nem vagyunk egyszerűek. De sok szakítás és újra együttlét után, éppen egy hónapja voltunk külön, amikor 4 éve megkérte a kezemet. Először azt gondoltam, csak viccel, de miután meginvitáltam egy személyes találkozóra, teljesen hitelesnek tűnt a felajánlása, én pedig örültem és néhány nap gondolkodási időt kérve úgy gondoltam, uccu neki, csapjunk bele, ezek szerint szeret és tényleg mellettem akar letábozorni, tehát újra megbocsájtottam neki és igent mondtam.
Tudni kell, hogy addig is vélhető volt, de mára már egészen biztos: egy beteges hazudozónak mondtam igent. Képes egyetlen hazug mondatra egy teljesen valótlan történetet felépíteni.
Az Ő szavaival élve "féligazságokkal" lát el mindenkit, mert úgy gondolja, hogy a teljes igazság csak őt illeti meg, elég, ha mindenki csak a feléről tud annak, ami az ő fejébe kialakul...

Szóval visszakanyarodva az eredeti történethez 2006. augusztusában összeházasodtunk. Gyönyörű esküvőnk volt, boldogok voltunk. Telt múlt az idő, én sokat dolgoztam, ő nagyon sokat volt munkanélkül, s egyszer csak megint rám tört egy olyan érzés, ami már számtalanszor előfordult, hogy nem mond igazat, kvázi hazudik. Ennek apropójából 2 évvel ezelőtt ultimátumot adtam neki, s azt mondtam, ez volt az utolsó, ha nem képes felhagyni a hazudozásával, fel is út, le is út, elválok. Nem fog érdekelni semmi.
Akkoriban már a házas életünkkel is gondok voltak, meg is emlíettem neki, hogy olyan érzésem van, mintha valami albérlőtársammal vagy egy jó baráttal élnék együtt. Alapvetően a kedvesség, odafigyelés, és a megértés mindig is meg volt közöttünk, de én néha kiborultam, miután ráéreztem valami simlisségére, s akkor bizony hangot is adtam az érzéseimnek. Néhány nap mosolyszünet után megenyhültem, s folytatódott tovább a közös életünk. Az elmúlt két évben nem történt semmi különös, helyrejött minden, örültem, s boldog voltam, a férjem is annak látszott. Felmerült, hogy mivel már mindketten benne vagyunk a korban (ő akkor 35 volt én 32), jöhetne az utód. Igen ám, de hiába próbálkoztunk, nem jött. Ekkor (kb. 1,5 éve) elkezdtük a kivizsgálásokat. Első körben a férjemnél találtak problémát, amit végülis egy vitaminos kezeléssel sikerült normalizálni, közben nálam pedig endometriózist állapítottak meg. Idén januárban meg is műtöttek, majd egy hónapos szünet után 3 hónapra zöld lámpát kaptunk, s hogy a férjem szavaival éljek :( senki, még az orvos sem gondolta, hogy elsőre összejön a baba. Március 24-én pozitív lett a teszt.
Miután az orvos is megállapította, valóban megtörtént a csoda, nagy volt az öröm. Mindketten örültünk, büszkék voltunk, számolgattuk, kb. mikor születik majd meg a babánk.
A nevek már addigra ki voltak találva, ha lány, Dorka, ha fiú, akkor pedig Marcell lesz a neve. Jártunk szépen a vizsgálatokra, boldogok voltunk, örültünk.

10. hetemen a férjem egy olyan üzenetet hagyott az üzenő falunkon, amit sokan irigyeltek is tőlem.

A férjem akkoriban ment 5 hónap munkanélküliség után egy új munkahelyre dolgozni, s mivel eddigi munkahelyeiről rövid idő alatt elpaterolták, a lelkére kötöttem, hogy ne okoskodjon folyton, tegye a dolgát, tegyen meg mindent, hogy ezt a munkahelyet minél tovább megtarthassa, mert nekem ugyebár már nem sokáig lesz mérvadó keresetem...

Rettenetesen rosszul éreztem magam, 3 hónapon át minden reggel émelygés, hányinger, esténként gyomor égés, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ettől függetlenül igyekeztem helytállni itthon, a munkahelyemen én is és biztosítani neki a hátteret, hogy maradjon energiája arra, hogy a munkahelyi és a vizsgaidőszak megpróbáltatásainak eleget tudjon tenni. Elnéztem neki azt is, hogy egyáltalán nem érdeklődik a hogylétem felöl.

Elég sokat túlórázott, ráadásul tavaly szeptemberben sokadszor megint elkezdett egy főiskolát a szülei és az én nógatásomra (az eddigieket soha nem fejezte be), s a vizsgaidőszak is pont egybe esett a terhességem első harmadának utolsó heteivel. Sajnáltam Őt, mert egyszeriben mindenhol helyt kellett neki is állnia...eleinte ezzel hesegettem el a fura gondolataimat, amiket akkor még nem tudtam megmagyarázni.

S bár abban a pillanatban, amikor a fenti üzenetet elolvastam repdestem az örömtől, néhány napra rá, már sokkal intenzívebben éltem meg ezeket a furcsa érzéseket. Akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben. Miért kezdtem el gyanakodni?

Pl. Amikor késő este hazajött, vacsora után rögtön elvonult tanulás címén, magára zárta az ajtót, s a telefonját is a párnája alatt tartotta lehalkítva, sőt mindenhova vitte is magával, meg a laptopját sem hagyta felügyelet nélkül. (ez utólag esett le nekem), ráadásul egyik este késői hazajövetele után próbáltam hozzábújni, megszeretgetni egy picit, hogy érezze, megértem a fáradtságát, mire ő ellökött magától...
Ezen kívül, akár hányszor bementem hozzá, láttam, hogy egy bizonyos közösségi oldal van megnyitva nála, miközben ő "tanul"...gondoltam egyet, s mivel baromira érdekelt mi a fészkes fenét csinál, utána néztem, s a nyílt üzenőfelületeken olyan dolgokra bukkantam, ami önmagában lehet, hogy nem adott volna okot félelemre, vagy gyanakvásra, (chatelt, régi barátnője fényképét bejelölte, hogy az neki tetszik és hasonlók, mindezt hangsúlyozom akkor amikor "tanult", sokszor hajnalban, meg éjszaka...) mégis, az elmúlt hetek történéseit összerakva kiborult a bili, eldurrant az agyam, kérdőre vontam. Felvetettem, hogy 3 hete azt érzem, hogy valami nem klappol, mondja meg, mégis mi az és miért érzem?
Természetesen tette az ártatlant, semmit sem mondott, kértem, hogy mutassa meg a telefonját, persze nem mutatta, mondván nincs benne semmi, mire méginkább dühös lettem, nagyon csúnyán összevesztünk, első felindultságomban felvetettem, hogy vetessük el a gyereket, mire ő azt mondta rögtön, hogy oké, keres egy orvos. Meg sem próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, s kijelentette, hogy amint tud költözik (akkor még azt gondoltam, nála is csak egy hirtelen felindulás volt, így nem foglalkoztam vele annyira)
Majd néhány nappal később elém állt, s teljesen nyugodt hangnemben bejelentette, hogy igen, valóban jól éreztem, éppen három hete (akkor voltam 10 hetes terhes, s egyébként akkor írta azt a bizonyos kedves üzenetet is!!!) elkezdett gondolkodni, s arra jutott, hogy ő bizony már nem szeret engem, nem vonzódik hozzám, el akar hagyni, s tényleg igyekszik minél hamarabb elköltözni. Miattam állítólag elveszítette a barátait, akiket sokkal korábban ismert, mint engem, s rájött, még nem volt szerelmes soha, s szeretné még valaha átélni ezt az érzést, stb. Teljesen kiborultam, kétségbe estem, csak egy dologra tudtam gondolni. Mi lesz most, hogyan tovább, miért csináltuk végig a babaprojektet is, s miért várt ezzel az egésszel eddig, amikor már választási lehetőségem sincs??? Mert hogy közben ugye az is kiderült, hogy 13 hetes terhesen már semmit sem tehetek, még ha akarnék sem... Erre csak annyit tudott mondani, hogy sajnálja, meg, hogy a gyerekkel ne zsaroljam, ja és amikor elkezdtem bőgni, "ne melodrámázzak"... Hát köszi! Kérdeztem azt is tőle, hogy most mi lesz az orvoshoz járással, erre ő csak annyit mondott, mi lenne, jópofizni nem akar, ott az autó egyedül is oda találok...
Ekkor döbbentem rá, hogy Szent ég!!! Kihez mentem feleségül? Kivel éltem együtt? Kinek a gyermekét várom??
Eltelt pár nap, én nem ettem, nem aludtam, ő meg úgy jött ment álszent fejjel a lakásban, mintha semmi nem történt volna...besokalltam. Kértem többször is, gondolja meg tényleg ezt akarja-e. S amikor rákérdeztem azt mondta, bocs, nem volt ideje még gondolkodni rajta, mert tanulnia kell. Majd egyik reggel amikor észrevettem, hogy a gyűrű sincs már a ujján, ismét rákérdeztem, hogy részéről akkor ez már fix és azt jelenti döntött? Erre ő: igen, döntött, fogadjam el....
ismét teljes kétségbeesés, de akkor én is döntöttem, megsürgetem a költözését: aznap este hazajöttem, kipakoltam a cuccait a szoba közepére, s megmondtam neki, hogy költözzön. Ezt két nap alatt sikerült véghez vinnie. "Szegény"-t sajnálnom is kellett volna, mert állítólag két napig egy hideg garázsban tudta csak meghúzni magát, ahol semmi nem volt, még világítás sem és fürdési lehetőség sem (épp csak az a kérdés, hogy másnap hogy tudott mégis öltöny ing nyakkendőben megjelenni a munkahelyén, mintha mi sem történt volna...úgy izzadtan, piszkosan a költözés után??

...azóta egyetlen egyszer találkoztunk, amikor is próbáltam Őt még mindig meggyőzni arról, hogy butaságot csinál...legnagyobb sérelme az volt...ki lett rakva a saját házából...
Sok-sok hazugság és rejtély veszi őt körül azóta is, és a valós ok még mindig nem derült ki, mert azt gondolom, normális ember ebben a helyzetben nem tesz a fenti indokokkal ilyet. Pláne, ha a 10. tehességi héten még "Ő a világ legboldogabb embere".

A napokban 6 hét után kaptam egy nevetséges emailt tőle. Lényege az volt, hogy a gyerekünket teljes szívéből a magáénak érzi, s ez nem azt jelenti, hogy vissza tud jönni hozzám, de a köztünk levő viszony ellenére számíthatok rá, ha az orvoshoz kell menni, (előtte meg ugyebár azt mondta egyedül is odatalálok...) vagy ha pénz kell, amíg tud segít...ez is kérdéses...mit is jelenthet itt az "amíg"??

Folyton azon jár az eszem, hogy fogok végigcsinálni mindent egyedül??? Hogy tudok majd egyszerre anyja és apja is lenni a gyermekemnek?
Szerencsémre a férjem szüleivel jóban vagyok (szinte Ők a második szüleim) és Édesapámtól is maximális segítségre számíthatok, mind lelkileg, mind anyagilag, de sajnos ez mind szép és jó, mégsem olyan, mint amikor valaki a párjával az oldalán éli meg a terhességet.

Gyengébb napjaimon azt gondoltam (s még gondolom most is) milyen jó lenne visszacsinálni mindent...de rá kell jönnöm, semmi értelme. Soha nem tudnék bízni benne többet. Piszkosul hiányzik, s sajnos nagyon szomorú vagyok, nem tudom túl tenni magamat a történteken, de ahogy mondani szokták, az idő majd mindent megold.

Sajnos furcsállom én is, de ahogy telik az idő, nekem egyre jobban fáj...pláne, hogy nem tudom az igazságot. Lehet, hogy nehéz lenne feldolgozni, de legalább a bizonytalanságom megszünne, vagy legalábbis csillapodna... és a legnehezebb része még hátra van...

Most 20 hetes, félidős kismama vagyok. Legközelebb ígérem, már a babócáról írok, de bevallom - lehet sokan megköveznének érte - sajnos nem vagyok még mindig képes 100%-osan a kicsimre koncentrálni...
Talán a következő bejegyzésemtől kezdődően már csak Róla fog szólni minden... gyűjtögetek még egy kis erőt.