a továbbiakban viszont ahogy "tisztulok" inkább már a pocakban hordott kisbabámról, később pedig már a napvilágott látott babymanómról szeretném hogy szóljon a blog.
Kezdjük az elején.
Sajnos a történetem, történetünk nem mindennapi esemény. Sikertörténetnek indult, majd sajnos egyik pillanatról a másikra nagyon rosszra fordult minden...pontosabban most még így látom.
Hol is kezdjem. Férjemmel 6,5 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg.
Ahogy az életünk, a megismerkedésünk és a kapcsolatunk sem volt egyszerű, a kezdetektől fogva. A múltbeli részletekbe nem bocsátkozok, mert akkor még holnap este is itt fogsz ülni, s csak ezt az egy bejegyzést olvasod... /bár lehet, hogy így is. :) /
Lényeg, hogy nem lángoló szerelem volt a miénk, amolyan tipikus se veled, se nélküled kapcsolat. Mindkettőnk természetéről elmondható, hogy nem vagyunk egyszerűek. De sok szakítás és újra együttlét után, éppen egy hónapja voltunk külön, amikor 4 éve megkérte a kezemet. Először azt gondoltam, csak viccel, de miután meginvitáltam egy személyes találkozóra, teljesen hitelesnek tűnt a felajánlása, én pedig örültem és néhány nap gondolkodási időt kérve úgy gondoltam, uccu neki, csapjunk bele, ezek szerint szeret és tényleg mellettem akar letábozorni, tehát újra megbocsájtottam neki és igent mondtam.
Tudni kell, hogy addig is vélhető volt, de mára már egészen biztos: egy beteges hazudozónak mondtam igent. Képes egyetlen hazug mondatra egy teljesen valótlan történetet felépíteni.
Az Ő szavaival élve "féligazságokkal" lát el mindenkit, mert úgy gondolja, hogy a teljes igazság csak őt illeti meg, elég, ha mindenki csak a feléről tud annak, ami az ő fejébe kialakul...
Szóval visszakanyarodva az eredeti történethez 2006. augusztusában összeházasodtunk. Gyönyörű esküvőnk volt, boldogok voltunk. Telt múlt az idő, én sokat dolgoztam, ő nagyon sokat volt munkanélkül, s egyszer csak megint rám tört egy olyan érzés, ami már számtalanszor előfordult, hogy nem mond igazat, kvázi hazudik. Ennek apropójából 2 évvel ezelőtt ultimátumot adtam neki, s azt mondtam, ez volt az utolsó, ha nem képes felhagyni a hazudozásával, fel is út, le is út, elválok. Nem fog érdekelni semmi.
Akkoriban már a házas életünkkel is gondok voltak, meg is emlíettem neki, hogy olyan érzésem van, mintha valami albérlőtársammal vagy egy jó baráttal élnék együtt. Alapvetően a kedvesség, odafigyelés, és a megértés mindig is meg volt közöttünk, de én néha kiborultam, miután ráéreztem valami simlisségére, s akkor bizony hangot is adtam az érzéseimnek. Néhány nap mosolyszünet után megenyhültem, s folytatódott tovább a közös életünk. Az elmúlt két évben nem történt semmi különös, helyrejött minden, örültem, s boldog voltam, a férjem is annak látszott. Felmerült, hogy mivel már mindketten benne vagyunk a korban (ő akkor 35 volt én 32), jöhetne az utód. Igen ám, de hiába próbálkoztunk, nem jött. Ekkor (kb. 1,5 éve) elkezdtük a kivizsgálásokat. Első körben a férjemnél találtak problémát, amit végülis egy vitaminos kezeléssel sikerült normalizálni, közben nálam pedig endometriózist állapítottak meg. Idén januárban meg is műtöttek, majd egy hónapos szünet után 3 hónapra zöld lámpát kaptunk, s hogy a férjem szavaival éljek :( senki, még az orvos sem gondolta, hogy elsőre összejön a baba. Március 24-én pozitív lett a teszt.
Miután az orvos is megállapította, valóban megtörtént a csoda, nagy volt az öröm. Mindketten örültünk, büszkék voltunk, számolgattuk, kb. mikor születik majd meg a babánk.A nevek már addigra ki voltak találva, ha lány, Dorka, ha fiú, akkor pedig Marcell lesz a neve. Jártunk szépen a vizsgálatokra, boldogok voltunk, örültünk.
10. hetemen a férjem egy olyan üzenetet hagyott az üzenő falunkon, amit sokan irigyeltek is tőlem.
A férjem akkoriban ment 5 hónap munkanélküliség után egy új munkahelyre dolgozni, s mivel eddigi munkahelyeiről rövid idő alatt elpaterolták, a lelkére kötöttem, hogy ne okoskodjon folyton, tegye a dolgát, tegyen meg mindent, hogy ezt a munkahelyet minél tovább megtarthassa, mert nekem ugyebár már nem sokáig lesz mérvadó keresetem...
Rettenetesen rosszul éreztem magam, 3 hónapon át minden reggel émelygés, hányinger, esténként gyomor égés, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ettől függetlenül igyekeztem helytállni itthon, a munkahelyemen én is és biztosítani neki a hátteret, hogy maradjon energiája arra, hogy a munkahelyi és a vizsgaidőszak megpróbáltatásainak eleget tudjon tenni. Elnéztem neki azt is, hogy egyáltalán nem érdeklődik a hogylétem felöl.
Elég sokat túlórázott, ráadásul tavaly szeptemberben sokadszor megint elkezdett egy főiskolát a szülei és az én nógatásomra (az eddigieket soha nem fejezte be), s a vizsgaidőszak is pont egybe esett a terhességem első harmadának utolsó heteivel. Sajnáltam Őt, mert egyszeriben mindenhol helyt kellett neki is állnia...eleinte ezzel hesegettem el a fura gondolataimat, amiket akkor még nem tudtam megmagyarázni.
S bár abban a pillanatban, amikor a fenti üzenetet elolvastam repdestem az örömtől, néhány napra rá, már sokkal intenzívebben éltem meg ezeket a furcsa érzéseket. Akkor már tudtam, hogy valami nincs rendben. Miért kezdtem el gyanakodni?
Pl. Amikor késő este hazajött, vacsora után rögtön elvonult tanulás címén, magára zárta az ajtót, s a telefonját is a párnája alatt tartotta lehalkítva, sőt mindenhova vitte is magával, meg a laptopját sem hagyta felügyelet nélkül. (ez utólag esett le nekem), ráadásul egyik este késői hazajövetele után próbáltam hozzábújni, megszeretgetni egy picit, hogy érezze, megértem a fáradtságát, mire ő ellökött magától...
Ezen kívül, akár hányszor bementem hozzá, láttam, hogy egy bizonyos közösségi oldal van megnyitva nála, miközben ő "tanul"...gondoltam egyet, s mivel baromira érdekelt mi a fészkes fenét csinál, utána néztem, s a nyílt üzenőfelületeken olyan dolgokra bukkantam, ami önmagában lehet, hogy nem adott volna okot félelemre, vagy gyanakvásra, (chatelt, régi barátnője fényképét bejelölte, hogy az neki tetszik és hasonlók, mindezt hangsúlyozom akkor amikor "tanult", sokszor hajnalban, meg éjszaka...) mégis, az elmúlt hetek történéseit összerakva kiborult a bili, eldurrant az agyam, kérdőre vontam. Felvetettem, hogy 3 hete azt érzem, hogy valami nem klappol, mondja meg, mégis mi az és miért érzem?
Természetesen tette az ártatlant, semmit sem mondott, kértem, hogy mutassa meg a telefonját, persze nem mutatta, mondván nincs benne semmi, mire méginkább dühös lettem, nagyon csúnyán összevesztünk, első felindultságomban felvetettem, hogy vetessük el a gyereket, mire ő azt mondta rögtön, hogy oké, keres egy orvos. Meg sem próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, s kijelentette, hogy amint tud költözik (akkor még azt gondoltam, nála is csak egy hirtelen felindulás volt, így nem foglalkoztam vele annyira)
Majd néhány nappal később elém állt, s teljesen nyugodt hangnemben bejelentette, hogy igen, valóban jól éreztem, éppen három hete (akkor voltam 10 hetes terhes, s egyébként akkor írta azt a bizonyos kedves üzenetet is!!!) elkezdett gondolkodni, s arra jutott, hogy ő bizony már nem szeret engem, nem vonzódik hozzám, el akar hagyni, s tényleg igyekszik minél hamarabb elköltözni. Miattam állítólag elveszítette a barátait, akiket sokkal korábban ismert, mint engem, s rájött, még nem volt szerelmes soha, s szeretné még valaha átélni ezt az érzést, stb. Teljesen kiborultam, kétségbe estem, csak egy dologra tudtam gondolni. Mi lesz most, hogyan tovább, miért csináltuk végig a babaprojektet is, s miért várt ezzel az egésszel eddig, amikor már választási lehetőségem sincs??? Mert hogy közben ugye az is kiderült, hogy 13 hetes terhesen már semmit sem tehetek, még ha akarnék sem... Erre csak annyit tudott mondani, hogy sajnálja, meg, hogy a gyerekkel ne zsaroljam, ja és amikor elkezdtem bőgni, "ne melodrámázzak"... Hát köszi! Kérdeztem azt is tőle, hogy most mi lesz az orvoshoz járással, erre ő csak annyit mondott, mi lenne, jópofizni nem akar, ott az autó egyedül is oda találok...
Ekkor döbbentem rá, hogy Szent ég!!! Kihez mentem feleségül? Kivel éltem együtt? Kinek a gyermekét várom??
Eltelt pár nap, én nem ettem, nem aludtam, ő meg úgy jött ment álszent fejjel a lakásban, mintha semmi nem történt volna...besokalltam. Kértem többször is, gondolja meg tényleg ezt akarja-e. S amikor rákérdeztem azt mondta, bocs, nem volt ideje még gondolkodni rajta, mert tanulnia kell. Majd egyik reggel amikor észrevettem, hogy a gyűrű sincs már a ujján, ismét rákérdeztem, hogy részéről akkor ez már fix és azt jelenti döntött? Erre ő: igen, döntött, fogadjam el....
ismét teljes kétségbeesés, de akkor én is döntöttem, megsürgetem a költözését: aznap este hazajöttem, kipakoltam a cuccait a szoba közepére, s megmondtam neki, hogy költözzön. Ezt két nap alatt sikerült véghez vinnie. "Szegény"-t sajnálnom is kellett volna, mert állítólag két napig egy hideg garázsban tudta csak meghúzni magát, ahol semmi nem volt, még világítás sem és fürdési lehetőség sem (épp csak az a kérdés, hogy másnap hogy tudott mégis öltöny ing nyakkendőben megjelenni a munkahelyén, mintha mi sem történt volna...úgy izzadtan, piszkosan a költözés után??
...azóta egyetlen egyszer találkoztunk, amikor is próbáltam Őt még mindig meggyőzni arról, hogy butaságot csinál...legnagyobb sérelme az volt...ki lett rakva a saját házából...
Sok-sok hazugság és rejtély veszi őt körül azóta is, és a valós ok még mindig nem derült ki, mert azt gondolom, normális ember ebben a helyzetben nem tesz a fenti indokokkal ilyet. Pláne, ha a 10. tehességi héten még "Ő a világ legboldogabb embere".
A napokban 6 hét után kaptam egy nevetséges emailt tőle. Lényege az volt, hogy a gyerekünket teljes szívéből a magáénak érzi, s ez nem azt jelenti, hogy vissza tud jönni hozzám, de a köztünk levő viszony ellenére számíthatok rá, ha az orvoshoz kell menni, (előtte meg ugyebár azt mondta egyedül is odatalálok...) vagy ha pénz kell, amíg tud segít...ez is kérdéses...mit is jelenthet itt az "amíg"??
Folyton azon jár az eszem, hogy fogok végigcsinálni mindent egyedül??? Hogy tudok majd egyszerre anyja és apja is lenni a gyermekemnek?
Szerencsémre a férjem szüleivel jóban vagyok (szinte Ők a második szüleim) és Édesapámtól is maximális segítségre számíthatok, mind lelkileg, mind anyagilag, de sajnos ez mind szép és jó, mégsem olyan, mint amikor valaki a párjával az oldalán éli meg a terhességet.
Gyengébb napjaimon azt gondoltam (s még gondolom most is) milyen jó lenne visszacsinálni mindent...de rá kell jönnöm, semmi értelme. Soha nem tudnék bízni benne többet. Piszkosul hiányzik, s sajnos nagyon szomorú vagyok, nem tudom túl tenni magamat a történteken, de ahogy mondani szokták, az idő majd mindent megold.
Sajnos furcsállom én is, de ahogy telik az idő, nekem egyre jobban fáj...pláne, hogy nem tudom az igazságot. Lehet, hogy nehéz lenne feldolgozni, de legalább a bizonytalanságom megszünne, vagy legalábbis csillapodna... és a legnehezebb része még hátra van...
Most 20 hetes, félidős kismama vagyok. Legközelebb ígérem, már a babócáról írok, de bevallom - lehet sokan megköveznének érte - sajnos nem vagyok még mindig képes 100%-osan a kicsimre koncentrálni...
Talán a következő bejegyzésemtől kezdődően már csak Róla fog szólni minden... gyűjtögetek még egy kis erőt.
